Bővebb ismertető
Sarkok kopottasak.
Azok az utak, melyek az embert egy titok befogadására éretté teszik, egész pontosan ki vannak jelölve. Irányuk kitörölhetetlen, örök betűkkel vannak előre megrajzolva a szellemvilágokban, ahol a beavatottak a legmagasabb titkokat őrzik. Azokban az ősrégi időkben, melyek a mi "történetünk" előttről valók, a szellem templomai külsőleg is láthatók voltak; ma, amikor életünk annyira nélkülözi a szellemet, abban a világban, mely a külső szem számára látható, nincsenek benne többé. Szellemileg azonban mindenütt megvannak, és mindenki, aki templomokat keres, megtalálhatja őket. Az ember egyedül saját lelkében találhatja meg azokat az eszközöket, melyek a beavatott száját megnyitják számára. Bizonyos tulajdonságokat egy bizonyos szintű magasabb fokra kell fejlesszen magában, s akkor a legmagasabb szellemi kincsekben részesedhet... ...Ha nem fejlesztjük ki magunkban azt a mélyreható érzést, hogy létezik valami magasabb annál, mint amik mi magunk vagyunk, azt az erőt sem fogjuk megtalálni magunkban, hogy egy magasabb valamihez felfejlődjünk. A beavatott csakis azáltal jutott ahhoz az erőhöz, hogy fejét a megismerés magasságig emelje, hogy szívét a alázat és a mélységes tisztelet mélyéig vezette. A szellem magassága csak úgy ragadható meg, ha az ember az alázat kapuján megy át. Csak úgy juthatsz el a helyes tudásig, ha megtanultad becsülni a tudást. Az embernek természetesen joga van a szemét a fénybe tartani; ezt a jogot azonban meg kell szereznie.
Rudolf Steiner (Murakirály, 1861. február 27. – Dornach, 1925. március 30.), osztrák polihisztor, filozófus, a Waldorf-pedagógia atyja, író, dramaturg, tanár, a spirituális mozgalom, az antropozófia megalkotója, emellett nagyszámú festmény, szobor, építészeti terv és vázlat maradt fenn tőle.
Rudolf Josef Lorenz Steiner 1861. február 27-én született, két testvére volt: húga, Leopoldine és öccse, Gustav. Rudolf gyermekkorát Mödlingben és Pottschahban töltötte. Iskolába Lajtaszentmiklósra és Bécsújhelyre járt.
1890-től a Goethe–Schiller-Archívum állandó munkatársa Weimarban. Részt vesz Goethe természettudományos írásainak újabb kiadásában. Ebben az időben találkozott Hermann Grimm-mel, Ernst Haeckellel és Eduard von Hartmann-nal. 1891-ben a filozófia doktorává avatják a rostocki egyetemen. 1892-ben megjelenik disszertációja Wahrheit und Wissenschaft (Igazság és tudomány) címen.
1902-ben felajánlották neki a Teozófiai Társaság német szekciójának főtitkári tisztségét, amit azzal a feltétellel vállalt el, hogy kizárólag saját nézeteit fogja képviselni. Ebben az időszakban fektette le az antropozófia (antropos: ember, sofia: bölcsesség) alapjait, és ekkor találkozott Christian Morgensternnel és Édouard Schuréval. A Társaság keretein belül tartott előadásaiban 1902. október 6-án hangzott el először nyilvánosan az „antropozófia” kifejezés, az emberiség fejlődéstörténeteként értelmezve. Tevékenysége ezután ennek a fejlődéstörténetnek a kidolgozására koncentrálódott.
1924 őszén egészsége romlásnak indult, előadásait kénytelen volt rövidebbre fogni. Betegsége idején az 1923-ban megkezdett önéletrajzát (Mein Lebensgang – Életutam) folytatta, de ezt a művét végül nem sikerült befejeznie. 1925. március 30-án hajnalban elhunyt.