Elménk csapdájában [antikvár]

Előszó Hogyan sétáljunk bele elménk csapdájába? Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrjevics Cserv-jakov, hagyatéki végrehajtó, a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövén keresztül gyönyörködött A corneville-i haran-gokban. Gyönyörködött, és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a „hirtelen"-nel. Igazuk van az íróknak: az élet olyannyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt leeresztette szeme elől a látcsövet, előrehajolt és hapci!!! Amint tetszett látni - tüsz-szentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt némelykor még a titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem jött zavarba, megtörülközött zsebkendőjével, és mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit a tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye első sorában, az előtte ülő öregúr kesztyűjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az öregúrban Brizzsalov államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban lévő főtisztviselőjét ismerte fel. „Ráprüszköltem! - gondolta röstelkedve Cservjakov. - Nem a főnököm, más hivatalban szolgál, de mégiscsak kínos. Bocsánatot kell kérnem." Cservjakov köhécselt, felsőtestével előredőlt, és a tábornok fülébe súgta: - Bocsásson meg, mélts uram, leprüszköltem nem szándékosan tettem