Az év novellái 2017 [antikvár]

Részlet: Ferdinandy György A MENEKÜLŐ EMBER A szürke égen egy alak körvonalai. Magas, hajlott, nehezen, lépésről lépésre halad. Magányos árnyék, nyugtalanító. Este van. Növekszik, életre kel. Gőzfelhőt fúj. A határzónában havazik. A szökevény elhagyja a hó alatt lapuló szőlősöket, felkapaszkodik az útra, ami a falu felé vezet. Tapossa az idegen földet, mintha régi ismerőse lenne ez az út. A hó, a szőlők és a falvak felé vezető utak mindenütt hasonlítanak. Csakúgy, mint a menet közben támadó gondolatok. - Dagasztom a sarat! - morogja a férfi, és megigazítja vállán a pántot. A domb, a határsáv eltűnik mögötte a sötétben. - Ott fent állj meg egy pillanatra - mondta, aki idáig vezette. - Onnan még látni fogod a templom tornyát, a téglagyár kéményeit. Nem a te falud, de mégis: ezentúl ez a kép lesz a hazád, ezt viszed magaddal, ezeket a sziporkázó fényeket. Háztetők, tornyok, téglagyár. Nem fordult meg, jól látja így is. A sarat nézi, a szürke eget. A vizes kavics csikorog csizmái alatt. Egy gyereket cipel a karjában. Mögötte nagy koffert vonszol egy asszony. Kisfiú segíti. Rágyújt, a gyerek tágra nyílt szemmel figyeli. Ez itt már a falu. Az asszony elhagyta a koffert. Most a kisfiú viszi. - Várjon! - könyörög. A férfi megáll egy útjelző tábla előtt. Nézik a feliratot, de nem értik. A templom tornyában üt az óra. A falu alszik, csak a torony neonfénye világít. Végigmennek a főúton. Többen vannak, de senki se beszél. A friss hótakaró elnyeli a lépéseiket.