Az év novellái 2018 [antikvár]

SzAKONYi Károly A CSEND NAPJAI Megtalálta a kulcsot a leander alatt, alig kellett megemelni a kissé már korhadó hordót, ott lapult a szélén, a nyirkos földtől megrozsdásodva, bogarak futottak ki mellöle a napra, szürke pincebogarak a szétrohadt hordófenéken átnőtt, vékony, színtelen gyökérszálak közül. Kulccsal a kezében leroskadt az ajtó küszöbére, ledobta a hátizsákját a földre, és kinyújtott lábbal nekidőlt a zöldre mázolt, repedezett deszkájú ajtónak. Vászonkalapja alól folyt homlokára az izzadtság, a sós ízű verejték végigfutott az arcán, bele a bajuszába, csípte a szája sarkát. Mégsem vette elő a zsebkendőjét, hogy megtörölje a homlokát, csak ült percekig kimerülten a hegyi littól. Hőség volt. Jtinius közepe óta szárazságtól szenvedett a vidék; Ferencet, ahogy jött felfelé a dombon, a kőtörmelékes iát fehérsége vakította, a kertekből kihajló gyümölcsfaágak árnyékának sem érezhette enyhét. A vasútállomástól is elég volt begyalogolni a faluba, eljutni a fehér templomig, aztán a malomig, de onnan fel, az erdő aljáig kapaszkodni a kaptatón már csak pihenőkkel sikerült. Régen meg sem érezte az út hosszát, sem az emelkedőt, de most, azzal a vánszorgással, amivel már egy-két esztendeje tudott csak járni, kimerítette. Lassan múlt el a fáradtsága, és száradt meg hátán, mellkasán átizzadt inge, csak a szomjúság gyötörte, de még lusta volt feltápászkodni. Kalapja karimája alól nézte a régóta ismert tájat, az ereszkedön lefelé a templomig a kerteket meg a nádfedeles házakat, a terméskőkerítéseket, s azokon túl az országút jegenyesorát, közte a tavat, meg túl a félsziget dombját az apátsággal. Télen az egész tavat lehetett látni, tavasszal is, amikor még alig lombosodtak a fák, de nyáron buja zöld volt minden. Ahol ült, a ház ajta- i'm' .1, ¦ : ' I i\ i!'