Fehér éjszakák [antikvár]

Előhang A kirándulóhajóról partra özönlöttek az utasok. Könnyű kabátot és napszemüveget viseltek, pulóverüket a nyakukba kötötték. Felhívták rá a figyelmüket, hogy ennyire északon kiszámíthatatlan az időjárás. Akkora volt a hajó, hogy innen, a Morrison-féle kikötőből nézve egészen kicsinek látszott a mögötte elterülő város. Ablakok megszámlálhatatlan sora, mind saját erkéllyel, egy lebegő város. Lerwickben délre járt az idő. A mozdulatlan víz visszatükrözte a napfényt, és olyan fényesen ragyogott a nagy fehér hajótest, hogy hunyorognia kellett annak, aki ránézett. A parkolóban buszok várakoztak; délre, a régészeti ásatásokhoz szállítják majd a turistákat, a parti sziklákhoz, ahol lundákat fényképezhetnek, valamint az ezüst tárgyakat bemutató kiállításra. Teázni is megállnak majd valahol. A hajóhíd aljában egy utcaművész várakozott. Egy két lábon járó műalkotás, valóságos utcaszínház. A vékony férfi Pierrot-nak öltözött, és bohócálarcot viselt. Nem beszélt, csupán pantomimmal fogadta a városba érkező vendégeket. Bonyolult koreográfia szerint, egyik kezét a hasára fektetve, a másikat a föld felé lendítve hajolt meg. A turisták megmosolyogták. Örültek, hogy szórakoztatják őket. Egy nagyvárosban másképpen reagáltak volna, ha odalép hozzájuk valaki - ott koldusokkal és zavart elméjű emberekkel is találkozhattak, akiktől tanácsos volt elfordulni, nem a szemükbe nézni -, de ez Shetland volt. Sehol sem lehetnének nagyobb biztonságban. Szívesen ismerkedtek a helybeliekkel. Különben miről mesélnének otthon?