Mint az égő fáklya, mely setétben lángol [antikvár]

A felvilágosodás korát, a „fény századát", az emberiség egyik legszebb, leghaladóbb korszakának tekinti a történelemtudomány. A renaissance nagyszerű törekvései folytatódnak tudatosabban és harcosabban a társadalmi fejlődés magasabb szakaszában, a felvilágosítók törekvéseiben. Amikor a társadalomban megteremtődnek az alapvető feltételek a régi társadalmi rendszer felszámolására és az új megteremtésére, e nagy és jövőt formáló feladatok elvégzésére óriások születnek. A XVIII. század Európája, főleg Franciaország, a nagy politikusok, írók és tudósok hosszú sorával, maradandó tetteivel és életművével büszkélkedhetik. „Azok s nagy férfiak - írja Engels -, akik Franciaországban felvilágosították az elméket az eljövendő forradalom számára, maguk is felette forradalmian léptek fel. Nem ismertek el semmiféle külső tekintélyt, bármi lett légyen is az. Vallást, természetfelfogást, államrendet, társadalmat, mindent a legkíméletlenebb bírálatnak vetettek alá; mindennek igazolnia kell létezését az ész bírói széke előtt, vagy le kell mondania a létről."* A nagy francia felvilágosítók: Voltaire, Rousseau, Diderot és annyi kiváló enciklopédistája a kornak, aláásták tanításaikkal a feudális állam tekintélyét és a vele szorosan összefonódott egyházakba vetett hitet.