Örök betűk VI. [antikvár]

Részlet a kötetből: "Éjfél már elmúlt. Tardos Menyhért fehérre mázolt kis asztalkája mellett ült és levélírással foglalatoskodott. Ügy ült az éjszaka csöndjében, mintha valahol mélyen, nagyon mélyen a tenger fenekén kuporogna. Gondolhatta volna, a fölszinen most dél lehet, aranyvörös nap ragyog az ég közepén, körülötte enyhe tavaszi fuvallatban könnyű felhőfoszlányok úszkálnak, kékeszöld színük átlátszó, mint a hernyó selyméből szőtt kelmék s a széleiken fehér habok remegnek. Gondolhatta volna, talán nem is nagyon messze a feje fölött, mint valami ligeti körhinta, forog, énekel, tarkállik az élet és sejtett is valami ilyesmit, miközben görbült gerinccel előrehajolt s elrágott végű ceruzájával a papírlapon kapirgált. Lassan, meggondoltan rótta egymás mellé hegyesen szögletes, kajmókkal és görbületekkel cikornyázott betűit. Időnként megállt a keze, mint a figyelő madarak kissé, oldalt billentette a fejét és hallgatózott. Fölismerhetetlen zajokat vélt hallani a sűrű, nehéz csöndben. Aztán, hogy meggyőződött róla semmi nem mozdul körülötte, kissé csalódottan, egyre csalódottabban belemerült az írásba."