Olvasás közben [antikvár]

Engem minden meghat, néha könyhullatásig megindít, ami emberi munkával függ össze, ami emberi erőfeszítésre emlékeztet, ami kicsiben vagy nagyban képét mutatja a hősiességnek, melylyel nemünk az ő mezítelen és védetlen szomorú állatiságából jóvá, nemessé s müveltté küzdötte föl magát. A szépséget is ugy szeretem igazán, ha ily emlékeztetés vegyül hozzá; lehet, hogy ez már a kultúra túlfinomultsága: de érzésem s itéletem szerint a vad embernél, a vad állatnál s a vadregényes természetnél nemcsak közelebb áll szivemhez, de szemem számára is szebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelídített és tenyésztett mén, s az olyan természet, melyen meglátszik az emberi munka. Nemcsak meghatóbbat, de szebbet sem tudok, mint alkonyat világánál végig nézni hegyek hátán s vizek futásán, s mint a Mars ábrázatának csatornavonalain: ameddig a szem ellát, fehér utakon, kövezett partokon, táblázott hegyhátakon mindenütt meglátni, hogy nem látsz egy követ, egy göröngyöt, egy erdőzugot, mely meg ne érezte volna az ember hatalmát, s szépsége már emberi beavatkozást ne lehelne.