A renaissance [antikvár]

A leáldozó középkor a maga politikai, társadalmi, művészeti, irodalmi és egyházi forrongásaival előkészítője egy új korszaknak, melyet francia szóval renaissancenak - olaszul: rinascimento, újjászületés - szoktunk nevezni. Új világnézet volt kialakulóban, melyet fejlődésben különösen két tényező siettetett: az emberiség láthatárát hatalmasan tágító tengertúli felfedezések és könyvnyomtatás felfedezése. Az új világnézet kialakulásának hazája Itália, ahol a római ókor hagyományai minden politikai átalakulás ellenére mindenkor ébren maradtak. Minden lépten-nyomon beleütköztek az ókori nagy képzőművészeti alkotások romjaiba, melyek a nép egyszerű férfiai pedig zárdai magányukban egyre sűrűbben tanulmányozták az ókori építészeti és szobrászati művek maradványainál is érthetőbben beszélő írók szellemi kincseit, melyeknek egyedüli mentsvárai a középkor századaiban éppen a csendes zárdák, melyek nyelvükben a hatalmas római birodalom nyelvének, a latinnak, egyenesen folytatását és örökösét látták. A nagy birodalom nyugati fele az V. században germán felsőbbség alá került, ezer évvel későbben Konstantinápolynak a törökök által történt elfoglalása után keleti fele is elbukott. Már jóval előbb, de különösen e nagy nemzeti szerencsétlenség bekövetkezése óta a keleti görög keresztény kultúra szorongattatása közepett egyre több görög tudós és író fordul a nyugati kereszténység fővárosa, Róma felé, ahol fokozott hévvel és szenvedéllyel kutatják az antik írók nyelvét és szellemét. A renaissance-kori pápák legtöbbje bőkezű pártolója az új mozgalomnak: egyre általánosabb lesz a régi kéziratok gyűjtése és tanulmányozása, a régi romok az egyház intézményszerű védelme alá kerülnek. Az egyén is érezni kezdi, hogy a mellett, hogy az álladalomnak és az egyháznak a tagja, neki magának is bizonyos öncéljai vannak ezen a földön is, és ez a felfogás élénk ellentétben állott a középkori világnézettel, mely a földi lét rövidségével szemben a túlvilági élet tartós boldogságával bíztatta a híveket.