Nyárutó a Tuileriák kertjében [antikvár]

A tollforgató ember a költészet útjain akár a teremtő képzelet sűrűjét választja, akár életének, személyes jelenlétének színhelyeit, bőséggel találhat kalandot. Veszelka Attila mintha mindkét úton járna. Nekivág a karnyújtásnyin túli messzeségnek, máskor önmaga úti célja. A formák sokfélesége is e bőséggel élés próbatétele. S Veszelka nem éri be az egyikhez-másikhoz vezető bejárattal, vagy a kipárnázott kényelemmel, biztonsággal, hol már a toll magától is eltalál. Nem követ készen kapott, divatos technikákat, folyamatosan és fáradhatatlanul keresi önnön lehetőségeit. Elszántan a megújulásra is pontosan tudja, hogy a keretek fellazíthatósága nem a visszaélésekre, túlburjánzásokra szolgál, nem is a könnyű kézzel másolt közhelynek nyit teret. A Clair de lune Debussy-zenéje az elérhetőn túli szinesztéziás képzettársításra ajzza, ahol a hallható-látható válik érzékletessé. Máskor egyes szám első vagy második személyben önmagát szólítja. A képi megjelenítés nem csupán szóvirág vagy illusztráció, de arra is képes, hogy szemléletessé tegye tárgyát, fogalmat érzékeltessen. Így a sirályt kifeszíti az ég, vagy - szintén a természetből - a szélütött fák antropomorf látványa jelenik meg csapzott ágakkal a Ravel barátom az esőben című szonettben. Máshol a fogyó éj mindegyre növekvő, az alvó kert sose ébredező makacsul egymásra következő oximoronja hirdeti a szerző valóság-látását, költői énjét vetítve ki a környező világra, a magát veszendőnek érző ember ráeszmélésével, őszinteségével. Ez a rejtőzködő jelenlét, szemlélődő attitűd mintha a védekezés, vagy a menekvés távlatait is nyújtaná. Ismerős vidékre kalauzolnak a szürke rajzolatú falak. Erős, de nyugtalan lélek tájaira a nevüket vesztett utcák, elszabadult harangok, vagy a megnevezhető Zárda utca, a Szent György tér a templommal. Szeged költői város. Itt a szőke Tisza folyik. Gondoljon a kedves Olvasó arra, hogy a parton egykor Juhász Gyula ballagott. (Czilczer Olga)