Schiller I-II. [antikvár]

A két nagy német klasszikus közül feltétlenül Goethe az átfogóbb elme, a sokoldalúbb ember, a természethez közelebb álló lírai tehetség, s mégis Schiller a népszerűbb, az olvasottabb író, a több mint egy század óta sem lankadó erővel ható drámai alkotások költője, elsősorban a saját népének, de sok tekintetben a miénknek is valódi nevelője, szellemi vezetője. Közepes műveltségű német embert sem lehet elképzelni a maga Schillerjének beható, pontos ismerete nélkül s a legnagyobb szellemek is befolyása alatt állnak: ma csak úgy mint régebben. A forradalmi Németország éppúgy lelkesedik érte, mint a XVIII. század rokokóvilága, az egykori udvari nemesek meg a tőlük még akkor megtagadott s közben uralmuk delelőjét talán már meg is haladott polgárok. Különösen ifjúkori műveiben tagadhatatlanul szószólója volt persze egy bizonyos polgári forradalmi szellemnek, de ez egymaga meg az éppen régebbi alkotásaiból kitörő páratlan hév semmikép sem lehet elegendő magyarázata minden korban s mindenfajta közönség előtt megmutatkozó népszerűségének. Ennek gyökerei mélyebbre nyúlnak: ő volt az igazán német, a hamisítatlanul nemzeti költő a sokkal európaibb Goethevel szemben, kinek sajátosan német vonásait természetesen nem akarjuk ezzel kétségbevonni. A nehézkesebb, nemcsak sorsával, de saját énje s világnézete kiforrásáért is sokkal keservesebben küzdő sváb Schiller minden filozófiakedvelése, - ami különben szintén jellegzetesen német vonás - minden magasabbröptű idealizmusa ellenére is a német röghöz kötöttebb, aki aligha bírta volna magát annyira otthon érezni Itáliában, mint a világfi Goethe. Megható életharca a végső nagy ideálokért, amely talán nagyban elősegítette korai, nagyon is időelőtti sírbaszállását, annyira kifejeződik minden egyes jelentős alkotásában, hogy ezzel is emberileg közelebb férkőzik szívünkhöz.