A vén bajuszos [antikvár]

1. Istenem, csak a felnőtteket ne hallanám! Nem úgy általában véve mondom én ezt, csak arra értelmezem, azt mondják-mondogatják nekem, hogy a gyermekkor az csupa tündérélet, gondtalanság meg ilyenek: aztán lekopik róla a „tündér", az ember felnőtté válik és következik „az élet" a maga gondjaival, bajaival és olyankor az ember sóvárogva gondol vissza tündéri gyermekkorára. Érdekes! Én, név szerint Bogos Fülöp, még csak hatodik osztályos vagyok - és máris sóvárogva gondolok. De nem „vissza". Más szóval, nem ovis, vagy éppenséggel az én (bizonyára) tündéri csecsemőkoromra, amikor semmi gondom sem volt azonkívül, hogy a cuclim le ne essék a földre, mert ha ez történt, akkor nem vehettem ismét a számba, amíg jól meg nem öblítették. Erre sem emlékszem, csak tudom, hogy így lehetett, mert a húgommal (aki mindig árulkodik) és három évvel kisebb nálam, emlékszem, hogy így volt. Megmondom őszintén, én nem az én tündéri csecsemőkoromba vágyom vissza, amelyikre egyáltalán nem emlékszem, tehát nincs is amiért visszavágynék. Én -töredelmesen bevallom - inkább a felnőttkorra vágyakozom. Arra gondolok sóvárogva, hogy eljön (talán) az idő, amikor senki sem foglalkozik azzal, hogy vajon hol kóricá-lok, megírtam-e már holnapra a leckémet, van-e még tanul-nivalóm, és hogy ne menjek le a patakpartra fűzfa sípot készíteni nagy türelemmel, hanem inkább és akkor mond-