Családi mesék [antikvár]

Előszó' Akárhányszor tapasztalhatjuk, ha valahol vihar, avagy az ég által küldött egyéb csapás tarolja le az egész vetést, hogy az út mentén álló alacsony sövények vagy bokrok tövében akad egy-egy bántatlan kis hely, ahol néhány kalász lábon maradhatott. Ha pedig ismét éltetóen süt a nap, ők magányosan és észrevétlenül növekszenek tovább; maga idején elkerüli őket a nagy hombároknak arató sarló, de nyár utóján, mire megérnek és megtelnek, jőnek szegény kezek, és összekeresik ólket, s kalászt kalászra szedve, gondosan egybekötve, többre becsülvén e keveset, mint egész kévéket mások, behordják őket, s lesz belőlük táplálék egész télen át, s talán magnak is ők maradnak a jövendő számára. Erre gondoltunk, valahányszor láttuk, mennyi minden veszett el abból, ami hajdan-időkben virult, hogy még emlékezetük is csaknem tovatűnt, élve csupán a nép körében dalok, néhány könyv, mondák és emez ártatlan házi mesék gyanánt. A kemence, a tűzhely és a padláslépcső melletti helyek, az ünnepek, amelyeket még tartani szokás, a páskomok és az erdők az ő csendjükben, s mindenekelőtt a zavartalan fantázia: ezek voltak ama sövények, amelyek megóvták s régebbi korokból újabbaknak hagyományozták őket. Talán éppen ideje is volt ezeket a meséket rögzíteni, mivel azok, akik őrzik őket, egyre kevesebben vannak. Igaz, akik még tudják, általában igen sokat tudnak, mert az emberek halnak ki a mesék közül, nem pedig ők az emberek közül; de a mesemondás maga mindinkább alábbhagy, amint az otthonok és kertek meghitt zugai, amelyek nagyapákról szálltak unokákra, szintúgy az üres hivalkodás szakadatlan színjátékának adtak helyet, ez pedig ahhoz a mosolyhoz hasonlít, amellyel e házi mesékről szokás beszélni; előkelőnek látszik, mégsem kerül sokba. Ezek a mesék pedig, ahol még megvannak, úgy élnek, hogy nem szokás arra gondolni, jók-e vagy rosszak, poétikusak-e vagy a művelt ember szemében útszéliek; ismerni és szeretni szokás őket, csak mert mindig is ilyenek voltak, s ki- ' Az 1819-es második kiadás előszava. (A szerk.)