Dühös nemzedék I. [antikvár]

Anyám mindig is tiszteletben tartotta az intim szférámat, ezért lepődtem meg annyira, amikor egyszer csak felbukkant a szobám ajtajában. Ráadásul pont a merénylet" reggelén. Nem hiszek a nők hatodik érzékében, de akkor majdnem szívrohamot kaptam. Megtorpant az ajtóban, és úgy tett, mintha kopogtatna az ajtófélfán, ami hülyeség, mert az ajtó fotocellás. Anyám szereti az ilyen dolgokat, szerinte egy ajtón kopogtatni kedves szokás. Nem vitatkozom vele, mert ha nem lennének ilyen stikkjei, én szívnám meg a legjobban.Szóval. Anyám ott állt az ajtóm küszöbén, kezében a Swarovski kristályos tabletje (régimódi, borzasztóan giccses), azon a bankszámlakivonatom, megnyitva. Mindketten puccban voltunk, mert aznap volt az Év-értékelés Napja, ami nyilván összefüggött a mi kis csínyünkkel is, de erről egyelőre csak én tudtam. Ültem az ágyon, húztam a zoknimat a lábamra, és hirtelen nem tudtam mit mondani. Az első gondolat, ami átfutott a fejemen, hogy vajon kikapcsoltam-e a gépemet (igen), vajon szokott-e turkálni a cuccaim között (nem), de ha esetleg mégis, akkor rájöhetett-e valamire (nem, nem, nem és nem, a család hackere én vagyok). Akkor viszont mit keres az ajtómban kiskosztümben, pont az évérté-kelés-napi szónoklat előtt? Lebuktunk? Para van? Szobafogság, büntetőedzés, szentbeszéd?