Ezópusi mesék [antikvár]

A gondolkozó embernek már az ős-korban fel kellett ismernie azt, hogy az élet valódi boldogságának alapját egyedűl, a szépet és a jót magában egyesitő igazság alkotja; mert minden, a mi nem erre épült, előbb-utóbb összeomlik és megszégyenűl. De ugyancsak tapasztalnia kellett azt is, hogy az ember, a vele született önszeretet miatt, az igazságot egy másnál sokkal inkább meglátja, semmint önmagánál. Vizsgálódásai rávezették őt a hasonlatosságok észre-vevésére, melyek a nagy természet élet-jelenségeinek nyilvánulásai között általában, különösebben pedig a melyek az egyes állat-fajokat jellegző sajátságok és az emberi természet különféle megnyilatkozásai között léteznek. Igy tehát, hogy az igazságot mindenki által könnyen megérthető, szemléltető módon s a figyelmet inkább felkeltő és megragadó alakban tüntesse föl, s ez által a szépnek és a jónak követésére - a rútnak és a rossznak megvetésére buzdítson: a meséhez folyamodott, melyben a szerves és szervetlen életnek, de legkivált az állat-világnak különböző képviselői, az ember tulajdonságaival felruházottan játszák a szerepeket. Az erkölcsi és élet-bölcseségi oktatásnak ugyanazon forrásából vették eredetüket ezen mesék és hasonlatok, mint a tényleg megtörtént vagy hasonlag csak kieszelt események tanulsága gyanánt leszürődött közmondások és példaszók.