Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:Enyhe áprilisi szellő fodrozta a Füzes folyó vizét. Simogatta a víz felé hajló fűzfák ágait. A napfény sárgás és ezüstös barkákat pattantott szét a gallyakon. A szél hordta a fűzfák hímporát. Egy-egy erősebb széljárás a menyegzői mámorban hajladozó fákról egész kis felhőt kapott föl, amely illatosan lebegett a Füzes vize fölött. A parton fehérvirágos kökénybokrok terjesztettek kesernyés illatot, a faluba vezető országúton óriási topolyfák vöröslöttek, telve voltak lecsüngő barkákkal. A mező tarka volt a fehér, sárga meg piros vadvirágtól. A rét meg a virágzó fák fölött valóságos rajokban lepték el a méhek a milliónyi virágot, vidám tavaszi daluk összeolvadt, úgy zúgott, zsongott, mint valami halk orgonaszó.Szép volt a Füzes partja, szép a mező, szép az erdő, csak a folyó mellett álló falucska maradt szomorú, amely a török hódoltsághoz tartozott. Azon nem látszott meg a tavasz. Hiába sütött a nap, hiába próbálta kinyitogatni az ajtókat, ablakokat, azok zárva maradtak. A szellő is hiába járta körül a rozzant házak szalmafödeleit, nem találkozott a kéményből fölszálló füsttel, amellyel játszhatott volna. Egy-egy öregebb férfi tett-vett mogorván a ház körül, pár korán vénült asszony üldögélt tétlenül az ajtó küszöbén. Alig látszott élet Füzesvásáron.A faluban nem volt virágos fa. Gyümölcsfa sem. Minek is ültettek, ápoltak volna gyümölcsfát? Annak a termését úgyse a gazdája élhette volna föl! Még zölden leverte volna valami arra kóborló török csapat. Ha a török nem éhezik a gyümölcsre, elviszi biztosan a német vagy a magyar szabad katonaság, amely mint az éhfarkas kutatott mindig élelem után, ha a falura rátalált. Kivágta a paraszt az alma- meg a szilvafáját. Az se virágzott hát a háza mögött...