Gyermek- és családi mesék [antikvár]

Bettina von Arnim asszonyhoz Kedves Bettina, ez a könyv másodszor érkezik Önhöz, miként a kiröppent galamb is visszatér otthonába, s megpihen annak melegében. Első ízben, huszonöt évvel ezelőtt Arnim tette az Ön karácsonyi ajándékai közé, zöld kötésben, aranyozott metszéssel. Örültünk, hogy ily becsben tartotta könyvünket, s háláját ennél szebben ki sem fejezhette volna. Ö volt az, aki annak idején, amikor néhány hetet Kasselban töltött nálunk, a mesék kiadására biztatott bennünket. Mennyire megragadta őt mindaz, ami sajátos léleknek jeleit mutatta; figyelt a legkisebb dolgokra is, miként egy zöld levelet, egy-egy mezei virágot is különös érzékenységgel érintett meg, s elmélyült értelemmel volt képes szemlélni. Gyűjtéseink közül ezek a mesék tetszettek neki leginkább. Ügy gondolta, nem volna jó, ha sokáig visszatartanék őket, mivel a teljességre való törekvés közben végül csak elakadna. „Oly szépen és tisztán le is van már írva az egész" - fűzte hozzá szelíd iróniával, mivel az ő kezének merész, nem egykönnyen olvasható vonásai olyan emberről tanúskodtak, aki nemigen törődik az írás külalakjával. A szobában föl és alá járkálva, laponként olvasta meséinket, miközben egy szelíd kanári ült, szárnya kecses libbentéseivel őrizvén egyensúlyát, a fején, amelynek dús fürtjei között szemlátomást nagyon jól érezte magát. E nemes fő immár évek óta sírban nyugszik, ám emlékezetemben most is úgy él, mintha tegnap láttam volna utoljára, mintha még most is úgy állna a zöld pázsiton, mint egy fa, megrázva koronáját a reggeli napsütésben. Az Ön gyermekei felnőttek azóta, immár nincsen szükségük mesékre. Önnek is aligha lesz érkezése újraolvasni őket, ám szívének soha ki nem apadó ifjúsága bizonyára mégis örömmel fogadja a hűséges barátság és szeretet ajándékát. E szókkal küldtem el Önnek a könyvet három esztendővel ezelőtt Göttin-gából; ma ismét szülőföldemről küldöm, akár legelőször. Göttingai dolgozószobámból csak néhány, a tetők fölé hajló hársfát láthattam, amelyeket Heyne ültetett volt a háza mögött, s amelyek az egyetem hírnevével együtt növekedtek; lombjuk elsárgult, és hullani kész volt, amikor 1838. október 3-án elhagytam lakásomat, s alig hiszem, hogy még egyszer láthatom tavaszi díszükben ezeket a fákat. Néhány hétig még ott kellett maradnom: