Haramiák kapitánya [antikvár]

ELSŐ FEJEZET A REMETE VENDÉGE Viharos éjszaka volt. A szél félelmetesen tombolt az Ap-pennin-hegység szurdokaiban, s vadul rázta, tépázta a százesztendős tölgyek karvastag ágait. Egy meredek sziklafal tövében két fiatal férfi ült a tűz mellett, melynek lángját csak üggyel-bajjal tudták a szélrohamoktól megóvni. Jó barátok lehettek, de az egyik férfi - társánál fiatalabb és daliásabb, szélesebb vállú - mintha felettese lett volna a másiknak, aki észrevehető tisztelettel beszélt vele. - Nem emlékszem ilyen pokoli éjszakára! - mondta Altaverde. - Miért nem felelsz, Rinaldo? Elaludtál? - Én? Aludni? Ilyenkor? - kérdezte a fiatalabbik. -« Nagyon szeretem ezt az időt. Szívemben amúgy is vihar kavarog, hadd tomboljon odakünn is! - Furcsán beszélsz, capitano! - csóválta fejét Altaverde. - Mintha már nem az lennél, mint régen. - Igazad van! - sóhajtotta Rinaldo. - Régen egy ártatlan kisfiú voltam, aki bizakodva vágott neki az életnek! Ma pedig! Nehéz a szívem, jó Altaverde, nagyon nehéz. - Talán szerelmes vagy? - Egy rablóvezér nem lehet szerelmes! - Miért ne? Nincs a homlokodra írva, ki vagy! Minden donna boldognak mondhatja magát, ha egy olyan férfi szereti, mint te vagy! Arcod, alakod, viselkedésed! A legelőkelőbb házakban is megfordultál. A nagyváro- 5