Bővebb ismertető
Kamasznak, ráadásul szerelmes kamasznak lenni továbbra sem könnyű. Mert ugye ott vannak azok a bosszantó kérdések, mint például mikortól kezdve jelenthetjük ki, hogy akkor mi most járunk? Az első kézfogástól? Az első csóktól? És egyáltalán meg kell ezt beszélni vagy vannak egyértelmű jelei a "járásnak"? És mi van akkor, ha úgy tűnik, a másik már nem is akarja annyira a dolgot? A válaszok megtalálásában természetesen nélkülözhetetlen a Facebook, na és a legjobb barátnők - illetve egy olykor idegesítő, de alapvetően rajongásig szeretett ikertesó - véleménye, és néha bizony beavatkozása is... A Hűvösvölgyi suli ikrei betöltik a tizenötöt, és ezzel együtt a kamaszkor egy újabb lépcsőjéhez érkeznek: ezen a szinten már valódi szerelem és végtelenül összegubancolódott szálak várják őket, amiket néha nehezebb kibogozni, mint gondolnák.
"Már gyerekkoromban vonzódtam a betűkhöz, nagyon szerettem olvasni, és elég korán felfedeztem magamnak az írás örömét is. Első kitalált mesém, az Erőstalpú királykisasszony nagy sikert váltott ki olvasótáborom (a családom) körében, ez buzdított arra, hogy továbbra is történeteket találjak ki és vessek papírra. Az évek múlásával az irodalom iránti rajongásom nem lankadt, és bár mára az olvasmányélményeim túllépték az egykori „pöttyös” és „csíkos” könyvek határát, a fiataloknak szóló könyvek továbbra is nagy kedvenceim közé tartoznak. Első kamaszregény-sorozatom, a Hűvösvölgyi suli pozitív fogadtatása döbbentett rá arra, hogy lélekben (kár, hogy csak ott…) kicsit magam is tizennégy-tizenöt éves maradtam, így az új történetem középpontjában is ez a korosztály, na és az ő örökérvényű problémáik állnak. És ahogy a vörösszőnyegen szokták: „ez a könyv nem jöhetett volna létre, ha nincs gigantikus mennyiségű ropi, amit rágcsálhatok ötletelés közben, na és a kiscicánk, aki hol bújással, hol kitartó nyávogással buzdított az írásra”. "
fotókredit: Szalmás Krisztina