Négyek boltja [antikvár]

Kéry Mici vendégei. Meleg, szeptembervégi délután volt. Kéry Mici az ablaknál állt és vendégeit várta. A körúti fák bebókoltak az ablakon, megsárgult lombjai aranyzuhatagként ragyogtak a napfényben. Micinek a puszta jutott az eszébe, a birtok, amelyet édesapja halálával olyan hirtelen el kellett hagyniok. Milyen szép lehet ott most az ősz! A szöllők a domboldalon, a pirosra ért venyigék, a virággal szegett út, amely átvezetett a másik birtokra, amelyen annyit lovagolt s ahol rendszerint összetalálkozott gyerekkori játszópajtásával, Kenedy Pistával. Vajjon mi van most vele? Azóta sem hallott róla, hogy Pestre kerültek, pedig annak már ötödik éve. S mégis úgy tűnik föl, mintha most, nemrégen hallotta volna a hangját: - Roppant sajnálom, hogy eladták a birtokot, Micike! Nagyon fog hiányozni a maga közelsége! - és ezt olyan páthosszal mondta, mint a színpadon a hősszerelmesek. Nevetni kellett rajta, pedig nem volt szép tőle, belátja, de amikor némelyik fiú olyan komikus azzal a nagyokat utánzó, regényes pózzal. Hirtelen olyan vágyódás fogta el az elhagyott puszta után, hogy két fényes könnycsepp ült ki szempillájára. Nem törölte le, hagyta, hogy végigfolyjon az arcán. Soha többé nem láthatja azokat a magasba fölszökő jegenyéket, amelyek a házat övezték, nem mászhatja meg a cseresznyefákat és nem lógatja meztelen lábát a sodródó kis patak vizében.