Panka naplója [antikvár]

Évekkel ezelőtt papírra vetettem azokat a tapasztalataimat, amelyekre Down-szindrómával született Panka lányunk életének első három esztendejében sikerült szert tennem. Úgy gondoltam: hasznára lehetek velük olyan családoknak, amelyek hasonló problémával szembesülnek, mint mi.Ez az írás 1991-ben meg is jelent, Anyai tapasztalatok címmel, a Van segítség... kézikönyv második részeként, az EFOESZ gondozásában. De befejezni igazából nem tudtam, hiszen Panka napról napra újabb élményekkel szolgált. Még a nyomdába adás előtti éjszaka is kiegészítettem egy-egy fejezetet. És már akkor megfogadtam, hogy feljegyzéseimet egy idő múlva folytatni fogom.Gyakran a dicséretek segítenek felfedezni hiányosságainkat. Hány és hány embertől hallottam a könyv kapcsán: le a kalappal előtted, hogy ilyen óriási erőfeszítésre voltál képes! Megijedtem. Én a tapasztalataim átadása mellett azt szerettem volna elmondani, milyen természetes módon lehet együtt élni egy ilyen fogyatékos gyerekkel. És épp az ellenkezője derült ki: ez csak emberfeletti erőfeszítéssel lehetséges. Nem, ez nem igaz. Itt valamit rosszul csináltam.Panka életének első éveiben valóban nagyon fontosnak tartottam az ő folytonos fejlesztését. Sőt még utána is jó ideig szenvedtem attól a gondolattól, hogy nem foglalkozik vele képzett gyógytornász, gyógypedagógus, logopédus, nem jár lovagolni, úszni, balettozni, zenét tanulni, de már a színházi szereplést is igazán elkezdhetné... Mindig újra belém állt a görcs, hogy valamiről lemarad miattam". És ez csak lassan oldódott bennem. Nem Panka fogyatékossága szülte ugyanis, hanem a saját magammal való, az egyébként is bennem égő, örök elégedetlenség. Csakugyan megtettem minden tőlem telhetőt? Többet már csakugyan nem tehetnék? Ez ugyanúgy gyötört és gyötör a mai napig a fiaimmal kapcsolatban is, akik pedig aligha mondhatók bármilyen szempontból fogyatékosnak.