Petra [antikvár]

A szél csakúgy rázta az öreg meggyfákat a paplak kertjében. Végigszáguldott a földeken, úgyhogy a gabona egészen elfeküdt és halványsárga selyemfénnyel villogott a délutáni napon. Befujt a kerti ajtón is, az otthon szőtt függönyök mint dagadó vitorlák lebegtek egész a szoba közepéig. Egyik fönnakadt a hintaszék támláján. Befütyült a kertiszobán át a tiszteletes úr hivatali szobájába, fölkapta a papírlapokat az íróasztalról és körben táncoltatta, forgatta őket a padlón. A nyírfaerdőben a hosszú, lelógó ágak ide-oda himbálóztak és a fiatalabb fák törzsei egészen földig hajoltak. Az országúton sűrű porfelhő rohant. A nyíres szélén volt a tó, ahol a fenyőerdő kezdődött. Körülötte buján zöldelt a fű, bár másutt mindenütt egész kiaszott már a gyep. Apró rovarok röpködtek a víz színe fölött, oda-odaütődve és kis karikákat hagyva rajta. Mintha esőcseppek hullottak volna rá. Szitakötők suhantak ide-oda a parttól a vízre meg vissza, előbb egy irányban, aztán hirtelen gondoltak valamit és a másik oldalon akadt sürgős dolguk. A tófenék barnászölden csillogott, mintha moha nőtte volna be. Egy helyen egész fekete volt a víz, mint a selyem. Mondták is, hogy ott feneketlen. Ketten ültek a gyepen. Illetőleg csak egy apró, öreg anyóka. Zöldesszürke haja szorosan hátrasimítva és hátul diónagyságú kontyba tekerve a fején. Az orra hegyén a tiszteletes úr ócska ezüst pápaszeme lógott, keretét meg a nyelét is gondosan körültekergette már az öreg fekete gyapjúfonállal, hogy szét ne essen. De csak lenn az orra hegyén állt meg, másutt nem tartott.