Tüskés, a kertész [antikvár]

Tavaszodott lassan, lassan, kizöldültek a vetések, A csicsergő fiókáktól hangos volt a madárfészek. Éltető nap fénye hullott az ébredő barna földre, A feszülő kis rügyekből kibukkant a lombok zöldje. Tüskésünk, a vén sündisznó, gondolt akkor egy merészet, Őkelmének régesrégen szenvedélye a kertészet. De ilyen nagy feladatot hogy oldjon meg egymagában? Ej, hisz él még elég állat szerteszéjjel a határban! Mi lenne, ha össszefogva, egy nagy kertet ültetnének? Erdőn-mezőn össze kell hát gyűjteni az állat-népet. Nem kell többé lopni járni a földekre és falukba, Mert amire szüdségük van, meghozza a közös munka.