Háború után [antikvár]

Részlet a könyvből: "Első alkalommal a miniszteri látogatás ürügyén vittek Okucaniba. Másodszor kíváncsiságból, saját jószándékomból, személyautóval mentem. Így nemcsak azoknál a kocsmáknál állhattam meg, ahol az autóbusz elfér, hanem minden érdekességet, egészen pontosan: borzalmas, szívet szorító látványt, az értelmetlen, esztelen, megmagyarázhatatlan pusztítás valamennyi "végtermékét" zsigereimbe véshettem. Hátborzongató vidék - azzal a picinyke magyar műszaki szigettel, amelynek lakói egy sok részre szakadt hajdani "mű" ország egyik "végtagjának", a határunkhoz közelebb eső Horvátországnak a sebeit gyógyítgatják. Küldetés! Mert mi másnak lehetne nevezni azt a missziót, amit több mint négyszáz magyar műszaki katona, hazánktól alig több mint száz kilométerre Okucaniban, a horvát kisváros melletti táborban teljesít. Küldetés. Megtisztelő és nagyon komoly. Mert a decemberi parlamenti döntés után szinte villámgyorsasággal kellett magyar konténervárost teremteni (nagyon közel a Szávához, tehát nagyon közel a nemrég még háború dúlta Boszniához), hogy a törékeny béke megőrzéséhez műszaki katonáink konkrét és szükséges munkájukkal hozzájárulhassanak. (Ugye, emlékszik, Tisztelt Olvasó? Az amerikaiak menedzselte daytoni megállapodás - pestiesen szólva - nem volt semmi. A verdikt egyértelműen szólt: a hajdani Jugoszlávia "rossz fiait" közös asztalhoz ültették, s addig nem jöhettek ki a tárgyalóteremből, amíg megállapodás nem született. Több nemzet katonái vigyázzák, hogy az értelmetlen mészárlás ne ismétlődjön meg. Kisebb helyi incidensek ugyan még előfordulnak, a hamu alatt még izzik az értelmetlen gyűlölet parazsa, de van remény, és még talán annál több is, hogy az elpusztított városokba, falvakba visszatérjen az élet.)"