Kiterítenek úgyis [antikvár]

Előszó helyett A könyvekhez értők azt mondják, előszót kell írni. Mert így illik. Én viszont nem akarom követni ezt a szokást (felkérésre se), mert úgy vélem, nem illő befolyásolni az olvasót, ráerőltetni felfogásunkat, hogy úgy olvassa azt, amit a kezében tart, ahogyan azt a szerző elvárja (elvárná) tőle. Nem szabad előre „megmagyarázni", itt most mit kap. Ha van üzenete adott könyvnek, azt értelmezze mindenki a maga módján, önmaga számára. Kudarcos, ha az olvasó valami egészen mást képzel előre a szövegről, mint amit végül kap. Ezért én csak annyit szeretnék elérni, hogy a megismert történetekre saját tapasztalatok alapján, az egyéni felfogásnak, lelkialkatnak megfelelően rezonáljanak az olvasó gondolatai, érzelmei. A könyvekhez értők azt is mondják, illő további kapaszkodót adni az egyes történetek végén, mi lett a szereplők további sorsa. Kérték, emeljem át a „sztorikat" legalább ilyen módon a jelenbe. Ám ezt se teszem meg, hiszen ez nem is volna lehetséges. Bár ezek a riportok az elmúlt 40 év során születtek, valószínűleg minden egyes esetben minden részlet pontosan olyan volna ma, mint amilyen akkor volt. Ma sem lehet másképpen szülni/születni, másképpen esni a targonca alá és szenvedni „az élettel össze nem egyeztethető sérülést". Másképpen búcsúzni az éppen elhagyni készült élettől, és nem lehet másképpen feküdni a boncasztalon. Aki megszületett, ma is él (vagy nem!), aki árvaként jött világra, 5 évesen is árva, mert apja nélkül tölti napjait. Hogy ez mivel jár, az olvasó képzelőerejére bízom. Annyit elárulhatok, az óvodai apák napi ünnepségen vele a nagypapa hajtja végre az apákra szabott vicces feladatokat I I 1 I. I