Napirend után [antikvár]

Ha leírható volna ilyen mondat, mondanám: Mécs Imre 1956 egyik hőse, de nem leírható (csak így), mindazonáltal jelezni akarom a „helyét", legalább azt, hogy 56 olyas valami, amelynek vannak, lehetnek hősei. Ez 2006-ban nem magától értődő, többnyire a hősiesség paródiáit látjuk csupán, médiahősiességeket. Fontos, hogy ki beszél, de ez a könyv nem Mécs Imréről szól, ő csak tanú, hiteles tanú. 56 az, amit újra meg újra elveszítünk. Elveszítettük rögtön november 4-én (hogy akkor nem teljesen, azt épp ez a könyv mutatja), aztán bizonyosan 1958. június 16-án, Nagy Imre kivégzésének napján. A Kádár-korszak épp az 56-ra vonatkozó amnézia évtizedei. Azt hihettük, ez véget ért. Úgy látszott, 1989. június 16-án végérvényesen megtaláltuk az elveszített forradalmat, úgy látszott azon a tüneményes délutánon, mintha a történelemnek volna önmagában is ereje (függetlenül az értelmezéstől), és a felejtés ügyében övé a végső szó, s nem a mienké, hűtleneké. De ez sem így volt, mára, a félévszázados ünnepségekre ismét elveszítettük 56-ot. Csupán mint pártpolitikai zsákmány érdekel bennünket. Igen, 1956 történelmünk egyik középpontja, de megint mintha űr, lyuk volna a helyén. így fordítódik önmaga ellentétébe, hiányába, az 56-os lyukas zászló. Mindez ellen beszél ez a könyv. Nem lelkesít, nem buzdít, nem magyaráz, nem akar semmiről meggyőzni - csak mondja a magáét. A formát az Országgyűlés házszabálya határozta meg, Mécs mint képviselő napirend utáni felszólalásként mondta el ezeket a szövegeket, ahogy az ülésvezető elnök időnként hangsúlyozza is, „ötperces időkeretben". A keletkezés ezen körülményeit talán nem tévedés tragikomikusnak minősíteni, mutatja tárgy és idő feszültségét. A Kádár-korszak véres első évét mondja el ez a könyv a maga tárgyszerű, halk módján, a bosszúk és bátorságok, a megfélemlítések és a kitartások kilátástalanul hősies és egyre dermesztőbb idejét, a félelem és bátorság tényeit, a hőség és árulás tényeit, a megtöretés és meg nem töretés idejét. „Éltünk." „Még mindig éltünk." „De még mindig éltünk." „Még éltünk, de reményeink azonban egyre-egyre halványultak." „Még élünk, még van gerincünk, még nem hajtja le mindenki a fejét, még keressük egymás tekintetét." Ilyen mondat-fohászokkal fejeződik be egyik-másik szövegrész. Igen, ezt mi is megismételhetjük, még mindig élünk, és így tovább. (Esterházy Péter)