Viharos idők [antikvár]

1. FEJEZET Só „A tenger sós" - mondta. „Sós? Hogy lehet az egész tenger, egy ilyen hatalmas víz tele sóval?" - tűnődtem, magam elé képzelve egy óriást a Gulliver utazásai című meséből, amint egy sótartóval a kezében gázol a vízben. Láthatom majd a sót, amikor megérkezünk a strandra? Megízlelhetem úszás közben? Sós marad a bőröm, miután kijövök a vízből? Zsenge elmém telis-tele volt kérdéssel és zűrzavarral, de leginkább várakozással. Gyönyörű nyári nap volt 1965-ben, amikor szüleimmel együtt beszálltam egy Caravelle típusú sugárhajtású gépbe a Paris-Le Bourget repülőtéren. Izgatottan vártam a Földközi-tengerrel való találkozást. Útban a francia Riviérára apám rámutatott a legfontosabb különbségekre a tenger és a Balaton között. Elmagyarázta, hogy a tenger sokkal nagyobb és mélyebb, és mindig hullámos, nem úgy, mint a Balaton, amely szélcsendben tükörsimának látszik. Lenyűgözött az a gondolat, hogy a tengervíz sós. Nehezen tudtam elképzelni. Ahogy gépünk ereszkedett a Nizza Côte d Azur repülőtér felé, arcom szinte az ablakra tapadt. Végre saját szememmel láthattam a gyönyörű kék tengert. A víz csillogó felszínét felkavarta a szél. Ámulatba ejtett a látvány. Apám gyengéden a vállamra tette a kezét, amint áthajolt az üléséről, hogy mindketten élvezhessük a kilátást.