A befalazott ajtó [antikvár]

A Margitsziget Budára néző oldalán, a meredek partba épített mesterséges kőfülkék egyikében ült Pelágiusz Imre. Feje körül valami virágzó fának a hulló, fehér pelyhei szálldogáltak, amelyeket a partról hozott ide le a szél. Nem messze, óriástörzsű vén tölgy tetején, szabályos időközökben feketerigó rikkantgatott. A Dunán, amely ezen a júniusi délutánon olyan kék volt, mint a tenger, két hófehér motoroscsónak versenyzett. Játékosan kergették egymást: a nagy sebességtől néha fölemelkedtek a folyó felett, mint a vízimadarak. Ütemes kattogásuk beleolvadt a Természet ritmusába, amelytől ma egyetlen nagy költeménynek látszott az egész világ. Ha a sétaútról lenézett volna valaki a Pelágiusz Imre kőfülkéjébe: alighanem azt gondolta volna, hogy egy ifjú költő van odalent, akit versírásra ihletett a korai nyár szépsége. Volt valami a fiatal férfi külsejében, ami okot adott erre a föltevésre. Pelágiusznak fínomélű, kissé görögös metszésű, sima arca volt és a sötétszőke haját valamivel dúsabban hordta, mint mások. Álmodozó, fátyolos nézésű és nagyon hosszú szempillájú kékes-szürke szeme szelídebbé tette a határozott arckifejezését. Különös tekintete volt: tudósok, költők, színészek néznek így; néha melegvérű, lobogóan szenvedélyes asszonyok; néha pedig jéghidegszívű, halkbeszédű bírák, akiknek elrejtőzött tekintetéből sem haragot, sem szánalmat nem olvashat ki a bűnös.