A csoda [antikvár]

Az út nem volt rosszabb a vártnál. Vonat Londonból Liverpoolba, az éjjeli postahajó Dublinig, egy lassan döcögő vasárnapi szerelvény nyugatnak, az Athlone nevű városkáig. A kocsis már várta. - Mrs. Wright? Lib régebben sok írrel találkozott, katonákkal. De azóta évek teltek el, így most feszülten figyelt, hogy ki tudja venni, mit mond a kocsis. A férfi kicipelte bőröndjét a kétkerekű fogathoz, amit köny-nyű kocsinak nevezett. Félrevezető ír elnevezés: ez az egyszerű kordé a legkevésbé sem volt könnyed. Lib letelepedett a fogat közepén az egyetlen ülésre, cipője így kényelmetlenül közel himbálózott a jobb oldali kerékhez. Kinyitotta acélbordás esernyőjét a szemerkélő eső ellen. A levegőtlen vonatnál mindenesetre jobb. A pad túlsó felén ülő kocsis, aki olyan görnyedt volt, hogy a háta kis híján hozzáért Lib hátához, pattintott egyet az ostorával. - No, gyí, te! A loncsos póni nekilódult. Az a pár ember, akivel az Athlone-ból kivezető macskaköves úton találkoztak, mind holtsápadtnak látszott, Lib ezt a szinte kizárólag burgonyából álló hírhedt helyi étrendnek tudta be. Talán ez lehetett az oka a kocsis hiányos fogazatának is. A férfi mintha valamiféle megjegyzést tett volna a küllőre. - Parancsol? - A kellős közepe, nagysága. - Lib kivárt, az ülésbe kapaszkodott a zötykölődő kordén. A férfi lefelé bökött. - Épp az országnak a kellős közepén vagyunk itten.