A csodálatos völgy [antikvár]

Részlet a könyvből: "A kis zászlós megáll a másodosztályú fülke ajtajában és int a hordárnak. A hordár felteszi a vedlett zöldvászon bőröndöt a hálóba, pénzt kap, belenéz a markába, morog valamit, amiről nem tudni, elégedetlen káromkodás-e vagy elégedett köszönés, elmegy. A zászlós a középső ülés fejtámlájához állítja kardját, órájára néz és visszaindul a perronra. A ballábára biceg, botra támaszkodik. Odakünn a kerekek alól felsistergő vizes gőz felhőin túl, az örök pályaudvari kép. Búcsúzkodó csoportok, elszórtan az egész vonat mentén, kétségbeesetten rohanó utasok, mögöttük a cammogó hordárral, az a bizonyos fiatalember, aki mindig az utolsó percben szomjazik meg egy pohár sörre, egymást túlordító ujságárusok, - olajos vasúti munkások lámpával bujnak a kerekek alá és kalapáccsal kopogtatják végig a tengelyt. Mintha csak azt mondogatnák a tengelyeknek: most sóhajtson, kérem... mint az orvos, amikor a tüdőt kopogtatja, - szuszogva sóhajt gőzt a gép. Ott állnak a perrónon Elza néni és Frédi bácsi is. Elza néninek és Frédi bácsinak is. Elza néninek és Frédi bácsinak nincs gyereke és most valami különös, szinte ünnepélyes büszkeséget éreznek, hogy a kis zászlóst ők kísérhették ki a vonathoz. Pedig most nemis a frontra indul a zászlós, csak a felvidéki hév-vizes fürdőre, ahol sebesült lábának kell felsőbb parancsra rendbejönnie, - Elza néninek és Frédi parancsra rendbejönnie, - Elza néninek és Frédi bácsinak azonban mindegy: úgy érezhetik magukat egy pillanatra, mintha saját katonafiuktól búcsúznának."