A föld lelke [antikvár]

Részlet:Ujfalusi Gyikó András a szekéren ült. A szekér vadonatuj volt. A kőporral lesurolt fa halványarany színben, a kerék hosszú küllői kékesfeketén ragyogtak a napfényben. Nem rontotta el a kedvét, hogy a lovak bizony hitványak voltak, leromlottak a hosszú télen. A szerszám is megkopott és szégyen ide, szégyen oda, egy helyen kötéllel toldották ki az istrángot. Andrásnak pipa volt a szájában, cserdített az ostorral, gyü-hó-zott jókedvében, talán egy kis ital is volt benne, vagy kiütött rajta a tavaszi vidámság. Ha meredekebb helyre ért, leszállt a szekérről, úgy ment a lovak mellett, hogy ne fárassza a szegény jószágot. vastag csizmája, a lovak patkója nyomán, a kerekek után magasra csapott fel a viz.Nagy esők jártak, napokig szakadatlanul csepergett, zuhogott, szakadt, ömlött a viz. Az országúton a mély keréknyomok egészen megteltek. a templom alatt, a házak tövében, a szántó földeken a kék vizek úgy csillámlottak messziről, mint egy nagy tükör széttört cserepei. A legelő alján a libausztatóból tó lett, fehér habot fordorított rajta a szél. Estére megsötétültek a vizek, mint a szobában elhomályosulnak a tükrök, ha kialszik a fény. A csizmákat ezüst-szürke kalucsnival vonta be a sár és ha felszáradt, fehér csillámló por hullt le róla, mint fekete írásról a porzó.