A Glasenapp ügy [antikvár]

Gyakran kérdik, melyik könyvemet szeretem a legjobban. A kérdés mindig zavarba ejt: nem tudok válaszolni rá. Az író tehetsége legjavát akarja adni minden könyvében, s az olvasó dönti el, sikerült-e vagy sem. A Glasenapp üggyel, első regényemmel szerencsém volt. 1942-ben kezdtem írni, a fehérizzásig hevült hangulatban, még abban az évben befejeztem, s meg is jelent New Yorkban. Nem tudtam, hogyan kell regényt írni, nem ismertem a regényírás, talán kötelező, törvényeit - csak írtam. De ha az író egy bizonyos időpontban, bizonyos körülmények között találkozik témájával, különös, semmihez sem hasonlítható, sohasem volt, és soha vissza nem hozható kapcsolat fejlődik kettőjük között. Két ember találkozhat így, egyszer, egy napon, valahol, egy városban, talán egy holdsütötte parkban - ugyanilyen két ember sohasem találkozik többé a körülményeknek ugyanilyen csillagképe alatt. Szerencsém volt, mert a körülmények találkoztak, és én éppen olyan könyvet írtam, amely azokról az időkről szólt, s az emberek meg akarták hallgatni mondanivalómat, hogy elgondolkozhassanak rajta. Szerencsém volt, mert amit mondani akartam - a kritikusok szerint - "feszült és izgalmas történetben" sikerült elmondanom. Abban az időben még a nácik hatalmában volt Európa nagyobbik része, s kevesen voltak még azok, akik a megszállt területeken szembeszálltak a fasizmussal: nagyon bátor, nagyon tiszta célokért küzdő harcosok. Ezek az emberek vonzottak elsősorban, mert éreztem, ők képviselik a jövőt. De tudni akartam azt is, vajon hogy gondolkodik az elnyomó. Ismerni kell az ellenséget, ha eredményesen akarunk küzdeni ellene. És végül, azok is érdekeltek, akik a két erő között ingadozva erőtlenül hol egyikhez, hol a másikhoz sodródtak. Figyelni akartam, milyenné formálja őket a rájuk kényszerített élet - vagy halál. És mindez nemcsak engem érdekelt, hanem nagyon sok embert azokban az országokban, melyeket nem tiport le a náci-csizma. Ezért a Glasenapp ügyet sokan olvasták, film is készült belőle, és lefordították jó néhány nyelvre. És, bármilyen különös, a történet s a benne érintett problémák érdekességét nem koptatták el az eltelt évek. Vagy talán nem is olyan különös dolog ez. Az emberek sokat felejtenek, de vannak dolgok, amelyekre örökké emlékeznek: s ezek közé tartozik a fasizmus is. Emlékeznek rá a fasiszták és azok, akiknek kedvükre való volt a fasizmus - mert hasznot húztak belőle, mert mások vérén élősködtek, s mert Übermenscheknek, felsőbbrendű embereknek, a világ urainak érezhették magukat. De nem felejtették el mások sem: a kizsákmányoltak, a megkínzottak, akiktől elragadták legkedvessebbjeiket, hogy aztán valahol, egy távoli gázkamrában megöljék, vagy lemészárolják őket a messzi frontokon. És mindaddig, amíg bárhol a világon gyökeret verhet s újra kiterebélyesedhet ez a veszedelem, a Glasenapp ügy nem veszíti el értékét a békéért folytatott küzdelemben. Ezért őszintén örülök, hogy könyvem most Magyarorságon is megjelenik, remélem eljut sokakhoz, és sok jó barátra lel a magyar nép között.