A hóhér/A törpe/Barabás [antikvár]

A noner A hóhér ott ült a kocsma mélyén egy félhomályban rejtőző asztalnál, és iszogatott. A kocsmáros egy szál füstölgő faggyúgyertyájának fényénél, vérvörös ruhájában, mint valami roppant óriás görnyedt az asztal fölé, tenyerébe hajtva hóhér jegyekkel megbélyegzett homlokát. Jóval arrább tőle az asztalnál egypár kézműves meg néhány pityókás mesterlegény kurjongatott a kancsó ja fölött — környékbeliek voltak —, mellette senki sem ült. A felszolgálólány nesztelen léptekkel suhant a kőpadlón, s megremegett a keze, valahányszor töltött a korsójába. Egy belopakodott inasfiú meghúzódott a sötétben, majd elnyelte a bakót égő szemével. — Pompás a sör, hallod-e, mester! — rikoltott a legény. — Ugye, tudod, hogy a kocsmárosné kint volt az akasztófahegyen, levágta a tolvajod egy ujját, és madzagra kötve belelógatta a hordóba. Az a leghőbb vágya, hogy neki legyen a legjobb söre, mindent megtesz a vendégeiért. Márpedig semmi sem ad olyan zamatot a sörnek, mint egy ujj a bitófáról, hiszen tudod! — Különös minden, ami arról a helyről való — mondta egy öreg, töpörödött, ferde szájú foltozóvarga, miközben nagy gonddal törölgette ki a sört fonnyadt szakállából. — Hallatlan erő van benne. — Azt meghiszem! Emlékszem, egyszer ott voltam, amikor arra mifelénk egy parasztot kötöttek fel vadorzásért, noha váltig hangoztatta, hogy ártatlan. Amikor a mester kirúgta alóla a zsámolyt, és a kötél megrándult, akkorát fingott, csak úgy füstölt belé az egész domb, a virágok lekókadtak, és kelet felé, mert mondanom se kell, hogy nyugati szél fújt, mintha kifakult és elhervadt volna a mező, bizony alig arattak valamit a környéken azon a nyáron.