A középső birodalom [antikvár]

Prológus Visszatértem. Magam sem tudom, hogyan. Még ilyen betegen és erőtlenül is leültem az írógéphez, hogy folytassam az elbeszélést, amelyet félbehagytam a második kötetné^, már az idejét sem tudom, mikor. Visszatérésem igazából egy titoknak köszönhető. Dr. Évora a belső kikötő egyik kínai boltjában szerzett nekem orvosságot, amely egy Himalájában élő növény kivonatát tartalmazza, s még ha nem is gyógyítja ki belsőmet a pusztító kórból, de legalább némileg enyhíti a fájdalmaimat és a rosz-szulléteimet, lehetővé téve, hogy folytassam a munkát. Nem fogom untatni olvasóimat a szörnyű betegségemmel kapcsolatos ezernyi megpróbáltatással és a kezelésemmel kapcsolatos hosszadalmas erőfeszítésekkel. Az egész ügy túlságosan lehangoló, és bár tudom, hogy a gyógyulás lehetetlen, semmi mást nem kívánok, mint hogy legalább pillanatokra elfeledkezzem erről. Rájöttem, hogy talán az írás az egyetlen orvosság, amely némi enyhülést hozhat. Miközben elfoglalom magam azzal, hogy elmesélem, mi történt a barátaimmal, Artúrral, Fukuival, Lian-huával és Nagyezsdával, már alig gondolok arra, hogy Jorge Lobónak hívnak, és egy olyan halálos betegségtől szenvedek, amely hamarosan végez velem éppúgy, ahogy a halál magával ragadta ezt a négy, számomra oly kedves embert. Miközben az írógép fölé görnyedek, az az érzésem, mintha térben és időben utaznék. Ezekben az órákban annyira magába szippant a történet, hogy messzire kerülök Makaótól és a jelentől: más-más helyszínekre és időbe utazom, azokba az évekbe, amelyek meghatározónak bizonyultak azoknak a férfiaknak és nőknek az életében, akik ezeken a lapokon a történelem szereplői lettek.