A menekülő ember [antikvár]

A menekülő ember, a négy kötetre tervezett önéletrajz második darabja, már posztumusz könyv. Betegen, a halál árnyékában írta Nagy Lajos, sértetten és önigazolást keresve, 1954-ben. Ez a könyv 1919-től 1934-ig követi az író pályáját, mégis inkább irodalmi és társadalmi önkép, semmint személyes visszatekintés, vallomás. A műfaj hagyományaitól eltérően nem az "én és a korszak", hanem a "korszak és én" írói attitűdje jellemzi, olyan tehát, mint a legkitűnőbb szociografikus regényei - tárgyilagosan távolságtartó, tényszerűen hiteles. Pedig a mellőzött, ritkán elismert, anyagi gondokkal is gyakran küszködő író szinte állandó konfliktusban volt korával, igazságkeresése, eredendő humanizmusa, meg nem alkuvó gránitjelleme újból és újból elvágta előtte a polgári értelemben vett érvényesülés útját. Nagy Lajos mindenkinél tisztábban látta helyzetét. Tudta, hogy némi simulékonysággal egyszerre tehetné szalonképessé magamagát és művészetét. De ő inkább maradt "menekülő ember", aki tudatosan tartotta távol magát az integráció csábító igézetétől. Önmagával volt hát elsősorban szigorú, de másokkal szemben sem ismerte a könnyű föloldozást. Talán ezzel is magyarázható, hogy ez a töredékes portrésorozatot felvillantó könyv nem irodalmi barátságok szubjektív története. Neki inkább pályatársai voltak, akiket előbb ítélt meg homo ethicusként, és csak azután homo litteratusként. De végtére is, nem irodalomtörténetet írt, hanem a forradalom utáni évek, a fehérterror, majd a fasizálódó Magyarország kulturális életében próbálta saját helyzetét körvonalazni, abban a sokszínű, bonyolult, egzisztenciális érdekellentétekkel és érdekszövetségekkel átszőtt irodalmi világban, mely hűen tükrözte, sőt olykor - természeténél fogva - felnagyítva érzékeltette az egész társadalom ellentmondásait, fonákságait. A politikailag szinte állandóan kiélezett helyzet morális vízválasztóként működött: az irodalmi alvilág - a kurzus szennylapjainak jóvoltából - virágkorát élte. Nagy Lajos sajtótörténetileg is figyelemre méltó beszámolója erről az irodalom alatti szféráról is tudósít, teljessé téve az írott szó világáról festett körképét az adott másfél évtizedben. Lehet, hogy nem minden kortársa ítélte meg helyesen, lehet, hogy sokakkal szemben elfogult volt, lehet, hogy méltánytalan helyzete olykor eltorzította optikáját, de egy biztos: a Nagy Lajos-i "különvélemény" jogát mindig fenntartotta. És ez már a tett értékével bírt, nemcsak a szóban forgó másfél évtizedben, de a könyv megírásának idején is.