A szent kard [antikvár]

Részlet a könyvből: A felső szobában a hajnali hűvösség sem tudta legyőzni a rossz levegőt: ott nehezedett szüntelenül, bár az asszonyok kendőiket lengették és tömjént égettek. Hisz annyi ember ült itt összezsúfolva kora délutántól egész hajnalig. Senki sem emlékszik rá, hogy valaha is ekkora tömeg gyűlt volna itt össze! És a baleset! Az asszonyok letették kendőiket és izgatottan egymás ajkáról kapkodták a szót. Először senki sem vette észre, hogy a fiú elvágódott az udvar kövezetén. Csak egy idő múlva tört be lentről a súlyos, mély lélegzetekkel teli csöndbe, mint valami másvilági hang, egy női sikoly. Egyik is, másik is, kihajolt az ablakon: a suttogás úgy harapózott el, mint a láng a száraz szalmán. Félbeszakították a beszélőt. Az emberek felugráltak a helyükről és az ablakhoz özönlöttek. A mélyből, az éjszaka ponyvájából kibúvó udvarról behallatszott a kiáltás és valami semmiféle emberi hangra nem emlékeztető, vad női zokogás. Valaki lerohant, mások utánavetették magukat. Áttörték az ajtót. A sötét lépcsőház visszhangzott a léptek sokaságától. Az emberhullám aláömlött a már fáklyákkal megvilágított udvarra, lármás ívben körülvette a fiút, aki mozdulatlanul feküdt a földön, szétvetett kézzel és lábbal, s a föléje hajló anyát. Az asszony jajveszékelve gyötörte arcát körmeivel és tépte a haját.