A szerelem szentsége [antikvár]

"...Tavaszias alkony borult a tájra, a nyitott ablakon esőszag és szinte gombaillat áradt be. Az erdő teljesen csupasz volt, a vonat zakatolása azonban mégis erősebben visszhangzott, mint a mezőn, a távolban pedig már feltünedeztek az állomás tavasziasan búslakodó fényei..." A lenyűgöző szépségű táj, az áradó, száz arcú természet közepette ott áll az ember, tele a lelkét feszítő érzésekkel. Mitya rajongó áhítattal, egyúttal nyugtalan vágyakozással szereti Kátyát. Maga a szerelem is rejtélyes ismeretlen számára: felhőtlen boldogság vagy végtelen szenvedély - még nem tudja. Ámde a megismerés nem hoz örömöt: rádöbbenti, hogy az igazi szerelem más, félelmesebb, pusztítóbb érzés, mint az ő tiszta, rebbenékeny, boldog-szomorú hangulathullámzása, gyönyöre, szenvedése - csalódik a szerelem szentségében, és ezt már nem tudja elviselni...