A végső ponton [antikvár]

Részlet a könyvből: A kis városka síkságon terült el és aki a határból végignézett a távoli földek felett reszkető levegőn, a láthatár szélén kísérteties messzeségben elnyúló erdőkön és a magas, közömbös égen, az tisztán látta, hogy ennek a maroknyi embernek, aki itt él, szenved és meghal, jelentőségnélkülisége nem valami tragikus és szép frázis, hanem egyszerű, sőt lehangoló igazság. Nyáron a síkság a nap tüzében izzott, télen sima, fehér halotti lepelbe öltözött, forró éjjeleken sürü felhők tornyosultak felette s a mennydörgés a sötét mező egyik végétől a másikig zengett. Azonban mindig egyformán nyomasztó volt; idegen és talányos. Ha szél kerekedett, száraz port kavart fel, mely ugy húzódott a síkságból a városba, mint szürke kisértetek halotti menete. Nesztelenül ellepte a házak tetejét és ablakait, a folyó mozdulatlan vizét és az egész várost puha, simuló lepellel vonta be. Ettől minden olyan ócska és megviselt külsejű lett, mint maga a világ, egyhangú és szegényes, mint a hamurakás, melyet a szél még nem hordott széjjel.