A vörös hajú lány [antikvár]

„íMegíattam az angyaCt a márványtömBSen és addig véstem, amíg nem szaSadítottam" Michelangelo Tizennégy évesen az utolsó olyan nyaram lehetett, amikor még egyszer, utoljára elmehettem valamelyik Postás gyermeküdülőbe, jó apám révén. A Balaton melletti Jankovich -telepi nagy üdülőbe sikerült bejuttatnia két hétre, 1950-ben. Megérkezésemkor érzékeltem, hogy nem olyan sokan vagyunk ebből a korosztályból. Elég gyorsan megismerkedtünk egymással és kiderült kinek mi a kedvtelése, mit szeretne tenni a két hétben. Egy másik ilyen korúval ketten felajánlottuk segítségünket a sportos foglalkozásokkal kapcsolatosan. A vezetés jó néven vette ezt a kezdeményezést, így aztán a nagyobbak ilyen irányú igényét jelentettük és megszerveztük. Megtudtuk, milyen sporteszközök vannak, vagyis miben lehet versenyt indítani. Jó kapcsolatunk lett a sport megbízottal, vállaltuk a kiírással kapcsolatos teendőket. Szerepelt: futás, távolugrás, magasugrás, asztalitenisz, röplabda és kosárlabda is. Labdarúgás csak lábtenisz formájában volt lehetséges, annál az egyszeríi oknál fogva, hogy a kispályára szükség van a többi sport lebonyolítása miatt. Sokan szerettünk volna „igazán" focizni, ez azonban csak lábtenisz szintig mehetett el. így aztán ez lett a mindennapi szórakozásunk. E játék tehát a versenyben nem szerepelhetett, mert a többi sportnak kellett a hely. Gyorsan létrejöttek a csapatok és adott időkben mentek az edzések, a gyakorlatok. Mindegyikre beneveztem, mert megfelelőnek tartottam magamat. Egyedül azonban inkább és kimondottan a magasugrás izgatott. Ezt, amikor csak lehetett gyakoroltam. A kitűzött cél számomra a 140 cm. lett. Ám, nem mindig sikerült átugranom e magasságot. Arra is gondoltam, ezt senki nem tudja elérni, ezzel biztos győztes leszek. Mindössze tízen voltunk ilyen korúak, mint én, így a köztünk lévő ügyesség dönti majd el, ki hány helyen lesz győztes és ezért