A Vörös Pimpernel [antikvár]

Első fejezetPARIS, 1792 ŐSZÉNForrongó, zajongó tömeg. Olyan élőlények tömege, amelyeket embereknek kell ugyan neveznünk, de külsejük és hangjuk szerint vadállatok, hiszen csak aljas szenvedélyek, bosszúvágy és gyűlölet vezeti őket. Akár kis emberek, akár az ország élén állanak, vérszomj és gyűlölködés ég bennük. Terror és besúgás tartja kezében Párist. A biztosok behatolnak a házakba, feldúlják a lakásokat, szétszórják az emberek apró kincseit. Mindenütt összeesküvést szimatolnak, minden papírszeletet jobbról-balról megforgatnak és ami mozdítható, elviszik magukkal. A párisi polgár némán tűri ezt, mert nem tudja, mit gyanítanak róla, melyik szomszéd árulta el egy meggondolatlan szavát. Aki teheti, börtönbe hurcoltatja ellenfelét, hitelező az adósát, megcsalt férj a feleségét, a kikosarazott szerelmes azt, aki nem kapott kosarat, az elítélt a pártatlan bírót. Az emberek remegve bújnak el lakásaikban, félnek a képeiktől, könyveiktől, ékszereiktől! A lakások rejtett zugaiban máglyák égnek, és a máglyákra levelek, kéziratok ezreit dobják. Félelemtől remeg és szűköl Páris... Akik pedig az utcán vannak, azok égnek a vágytól, hogy újabb fejeket lássanak lehullni a fűrészporos kosárba. A guillotine erősen dolgozott egész napon át. Mindaz,, ami Franciaország büszkesége volt évszázadokon át, az ősi arisztokrácia, a kék vér, súlyos adót fizetett azért, mert az ország most szabadságra és testvériségre vágyott.