Albérlet a Síp utcában [antikvár]

1 Felírta a gyógyszert, lebélyegezte a receptet, és odaadta a betegnek. A sápadt, már-már egészen kopasz férfi motyogott valamit, és félig hátrálva ment ki a rendelőből. - A következőt - mondta az orvos, anélkül hogy felnézett volna. A mennyezeti lámpa erős fényt szórt rá, s az éles világításban látszott, hogy rövidre nyírt hajában sok az ősz szál. Alacsony, kövérkés nő jött be. Kislányt, öt-hatéves gyereket vezetett kézen fogva. - Ahogy hazaért az iskolából, látom, hogy kiütései vannak -kezdte magyarázni. Az orvos felállt az asztaltól, és előrejött. Nyakában ide-oda himbálózott a gumicsöves fonendoszkóp. - Vetkőztesse le - mondta az asszonynak, és odaguggolt a gyerek mellé. Csak a rend kedvéért vizsgálta meg, egy pillanatig se volt kétséges, hogy bárányhimlős a kislány. Újra receptet vett, köhögéscsillapítót írt, s pár szóval megmondta az asszonynak, mi ilyenkor a teendő. Aztán kezet mosott - a forró víz jólesett a bőrének -, s csak utána szólt az asszisztensnőnek, aki némán ült kis asztala mellett: -Vége? A gondosan fésült, ötven év körüli, merev tartásü asszony bólintott: - Elég volt. Negyvenhárom beteg Meddig tart még? Az orvos vállat vont. - Ördög tudja. Minden évben más. Tavaly ilyenkor már túl voltunk az egészen. Ez megint egy újfajta influenzajárvány. - Nagyon fáradtnak látszik - mondta az asszony. - Főzök egy kávét, mielőtt elmegy. - Hagyja a fenébe - legyintett az orvos, és helyére akasztotta a törülközőt. - Nem kávé kell nekem.