Amiről hallgatunk, az nem fáj [antikvár]

Első fejezet MAGGIE Anyakönyvi Hivatal, Brighton 2016. január 15. Amikor elhangzott a felszólítás, hogy „Kérem, mindenki álljon fel a menyasszony tiszteletére!", én is majdnem körülnéztem, hogy hol van a fehér ruhás nő. Az esküvőm január közepén, egy átlagos délutánon történt, elég távol a karácsony vagy a Valentin-nap nagy felhajtásától. Harmincöt éves létemre még sohasem laktam együtt azelőtt férfival. Nem azért, mert én voltam az utolsó apáca a kolostorban - azzal már amúgy is elkéstem, mivel a tízéves fiam, Sam karján vonultam be éppen -, hanem azért, mert mindig a rossz típusokat vonzottam. Azokat a férfiakat, akik az alagsorba zárják a lányukat, vagy kidobják az égő csikkeket a legfelső emeleti ablakból. Nekem sohasem volt apám, csak anyám, aki mindenkiben a jót látta. A sérült, az álmodozó és a zakkant jelöltekben is. Melegszendvicset készített nekik, amikor letették szánalmas hátsójukat a kanapénkra. Seprűvel kellett