Az aranypinty [antikvár]

Még Amszterdamban voltam, amikor évek óta először álmodtam anyámról. Akkor már több mint egy hete húztam meg magam a szállodában, nem mertem felhívni senkit, nem mertem kitenni a lábamat a házból. Elállt a szívverésem a legártatlanabb zajra is, a liftcsengésre, az italos kocsi zörgésére, még arra is, ha a toronyórák elütötték az órát: a Westertoren s a Krijtberg harangjának baljós kondulásában a tündérmesék balvégzete zengett. Nappal az ágy végében ültem, és a tévé holland nyelvű híreit próbáltam megfejteni (hiába, hisz egy szót sem tudtam hollandul), amikor meg feladtam, csak ültem az ablaknál, és kibámultam a csatornára állig felöltözve és teveszőr nagykabátban, mert olyan sebbel-lobbal távoztam New Yorkból, hogy nem vittem elég meleg ruhát, így még a szobában is dideregtem. Odakint mindenütt vidám nyüzsgés. Karácsony volt, este fényárban úsztak a hidak. A piros arcú dames en heren sáljai lobogtak a jeges szélben, ahogy végigcsörömpöltek a kockaköveken a kerékpárjuk hátuljára kötözött fenyőfákkal. Délutánonként egy amatőr zenekar karácsonyi énekeket játszott, a dallam fémesen, törékenyen függött a téli levegőben. Felforgatott tálcák a szobaszolgálattól, túl sok cigaretta, langyos vodka a repülőtéri vámmentes boltból. Az űzöttségnek és elzártságnak azokban a napjaiban úgy megismertem a szoba minden centiméterét, mint rab a celláját. Akkor jártam először Amszterdamban. A városból szinte semmit sem láttam, de az a szoba a maga sivár, huzatos, napfény sikálta szépségében sokat elárult Észak-Európáról, s Hollandia miniatűr modellje volt: fehérre meszelt falak és protestáns tilalmak olvadtak itt egybe a káprázatos fényűzéssel, amelyet a kereskedőhajók hoztak Keletről. Eszelősen sokáig tanulmányoztam a komód fölött lógó két apró, aranykeretes olajfestményt, az egyiken parasztok korcsolyáztak a befagyott tavacskán egy templom mellett, a másikon vitorlás hánykolódott a hullámzó téli tengeren. Dekoratív másolatok voltak, semmi különös.