Az auschwitzi mágus [antikvár]

Prológus A bakancsok ütemes dobogása olyan hatást keltett, mintha Prágát elöntötte volná a tenger. De még milyen tenger! A masírozó katonák határozott léptei a parti sziklákat kitartóan ostorozó, erőteljes hullámok hangjaira emlékeztettek. Herbert Levin úgy döntött, inkább nem is nézi. Képtelen volt elfogadni ugyanis, hogy efféle irányt vettek az események, ezért nem is akart róluk tudomást venni. Hinni akart abban, hogy ha nem látja, minden marad a régiben; ha becsukja a szemét, nem változik meg a világ. Ám a valóság sajnos nem az ő vágyai szerint alakult. Odalépett hát az ablakhoz, és a második emeleti lakásából kelletlenül kitekintett az utcára. Odalent, a szállingózó hópelyhekről tudomást sem véve, szabályos alakzatban masíroztak a katonák. Tökéletes téglalap: széltében hét ember, hosszában húsz, aztán szünet, majd ismét egy téglalap, szünet, téglalap. A katonák olyan egyenes lábakkal lépkedtek, mintha nem is lenne térdük, fel-le, fel-le, teljesen egyszerre, ütemesen, ahogy az óra ketyeg. A hó pedig egyre csak hullott, míg szép lassan teljesen ellepte az utcákat. Fehér hó, fekete szívek. Acélsisak, szuronyos puska, fémes csillogás. Csak a katonák lábai mozogtak, mintha nem is emberek volnának, hanem gépek; egymás után jöttek a téglalapok, egymás után masíroztak az automaták.