Az ékszer [antikvár]

Első fejezet 1920 novembere Anna Jurjevna Kirilova grófné zokogott. Mihail, aki tizenhárom éven át szerető férje volt, most arra kérte, hogy váljanak külön egy időre, és a grófné ezt nem tudta elviselni. Annyira sírt, hogy még a cérnát sem tudta befűzni a tűbe. Siratta kényelmes életüket, melynek egyszer s mindenkorra vége lett, siratta férjét és gyermekeit, egykor előkelő otthonuk pusztulását, sírt, mert rettegett a jövőtől, és siratta Oroszországot is. Ez az aprócska asszony a harmincas évei közepén járt, és férje attól tartott, hogy az új rezsim kegyetlen világa nagyon megviseli majd ezt a törékeny szépséget. Anna ártatlan volt, a szülői ház biztonságát a házasság biztonságára cserélte fel, és egészen a forradalomig nem kellett megtapasztalnia sem a nélkülözést, sem a rettegést. A kisujj át sem kellett mozdítania, még a ruháját is ráadták. S most nem volt más, csak a rettegés. - Maradjunk itt, Misa - mondta el századszor is. - Jó lesz itt nekünk. Senki sem fog bántani minket, ebben biztos vagyok. Nem elég, hogy otthagytuk a szentpétervári otthonunkat? A grófné elfelejtette, vagy egyszerűen nem vett róla tudomást, hogy a várost már Petrográdnak hívják. Az éjszaka kellős közepén hagyták el otthonukat, még 1918 tavaszán, amikor már biztosak voltak benne, hogy a rendszer végleg megbukott, mert azok a katonák és matrózok is csatlakoztak a forradalomhoz, akiket a felkelés leve-