Az élet diadala [antikvár]

Részlet a könyvből: Mikor elmentünk Glöckner Amáliáért, már vége volt uram isten, szegény kis bús élete elmúlt és minden, és már csak a kórházba mentünk el érte, sőt a hullaházba mentünk el érte, mert már ott feküdt a kert legvégén, az utolsó épületben, türelmesen és végérvényesen, a halottak betelt sorsa szerint. Egyszerű, csöndes, beteges asszony volt életében, még fiatal és már öreg asszony, ahogy a tanár magyarázta ezt, mert a tanár sokat magyarázott, amikor megvizsgálta egy siralmas estén és csakugyan ezt mondta, fiatal és öreg. Ezt mondta és még többször mondta ezt azzal a melomán makacssággal, mely sokáig kizengi a maga ötletét és meg-megismételgeti és visszatér rá azokkal a «megint csak azt kell mondanom»-okkal, melyek mint a kés vágnak bele az ember szívébe. Tudniillik még fiatal kívülről és korra nézve is fiatal aránylag, ez volt a magyarázat, de belülről és ez a fontos, már elaggott és fölbomlott, mint egy régi óramű, mely végkép lejárt, valóban ez volt a magyarázat. Vagyis megint csak azt kell mondanom, szóval vége szíveim, a legvége és vége és itt nincs már semmi remény bizony. És fölénnyel is mondta ezt a tanár és azzal a kérlelhetetlen, bár flegmatikus határozottsággal, mely annál lesújtóbb s annál imponálóbb, hogy valami fagyos, de irigylésreméltó kiváltság benyomását teszi.