Az eleven kulcs [antikvár]

Részlet a könyvből: Az eleven kulcs Láttam Annunciata főherczegnőt és őszintén megcsodáltam bátorságát. Közönséges polgárasszony nem merne ilyen csúnya lenni s ha véletlenül mégis megesnék rajta, hát nem merne nyilvánosan mutatkozni. Ez a főherczegnő pedig eljön a kórházba, ahová senki sem hívta, elszenvedi azt a vesszőfutást, hogy bemutatnak neki háromszáz beteg leányt és asszonyt, akik közül a legvánnyadtabb is külömb őfenségénél, mosolyog azokra, akik megrémülnek az ő förtelmes, téglavörös, hihetetlenül elszáradt arczától és még szólni is mer, holott csukott ajkai is alig tudják elrejteni az emberi szájba nem illő agyarakat. Rajtam végigfutott a hideg. Teremtő szent atyám - ha én ilyen csúnya volnék! De nem vagyok. Még így, az én nagy betegségem után sem vagyok csúnya. Milyen jó,hogy ma este már elhagyhatom a kórházat! Immaculata testvér a magas látogatás után bevezetett a fürdőszobába és nálam maradt, míg megfürödtem. Nyilván vigyáznia kellett rám, mert minket, törvényes felhatalmazás nélkül lebetegedett leányokat, eleinte féltenek még a fürdővíztől is. A kórházban egyszer valamelyik bajtestvérem a kádba ölte magát. Immaculata testvér tehát leült és vigyázott reám. De én szívesen láttam, hogy van velem valaki, legalább volt kinek kiönteni a szívemben felgyülemlett gonoszságot. Harakíri - Rika!... Rika!... Kellemetlenűl, hidegen fúródott be a kiáltó éles hang a sötét szalon csöndjébe. Nagy csöndnek és nagy lármának egyformán megvan az a sajátsága, hogy a hirtelen, éles hangokat elfullasztja magában s így a fiatal asszony, a szalon nyitott ablakánál ülve, csak éppen egy kiáltó hangot hallott, de értelmét kivenni nem tudta. Egy pillanatra kihajolt az ablakon, mintha onnan, alulról várná a hang ismétlődését, de mikor ott minden csöndes maradt s csak a juliusi éjszaka édes-hűvös lehellete csapódott az arczába, gyorsan fölegyenesedve, a szalon ajtaja felé tartott. Az ajtó éppen akkor nyilt meg. Alacsony, vén asszony fogta a kilincset s fahangja most már érthetően, még élesebben hangzott: - Rika!... Rika!... A fiatal asszony egy kis borzongással kérdezte: - Szera... mi baj? A szavakat nehéz pihegés s valami muzsikáló sirás hangja előzte meg. Mintha a vén asszony - egyre siránkozva - előbb még ki akarná magát pihenni: egy ideig csak úgy magában kinlódott. Jobb keze még mindig ott pihent a kilincsen, ő maga pedig egész fáradt testével odahullott az ajtó mellé. Rika megkapta a vállán s felrázta. Lassan, szaggatottan hallatszott a vén asszony hangja: - Az ügyvéd úr... odalenn bezárkózott... Azt hiszem, kárt tesz magában... Revolvert láttam a kezében... Rika akkor már lefelé tartott a lépcsőkön.