Az első parancsolat [antikvár]

Részlet a könyvből: Mikor a vonat elindult, Blanka egyedül ült a fülkében, az ablak mellett. Kibámult, anélkül, hogy látott volna valamit a hideg szürkületből. Semmiről sem tudott, ami körülötte történt, már hetek óta csak önmagát figyelte. Mindig befelé nézett és tengernyi szomorúságot látott. Míg otthon volt igyekezett legyőzni, vagy legalább is leplezni az érzéseit, de most feladta a harcot. Sírva fakadt. Eleinte csak lassan, alig észrevehetően szivárogtak a könnyei. Aztán a sírás mindjobban hatalmába kerítette. Végül már egész testét rázta a zokogás. A sírás egyre hevesebb lett. Zsebkendőjét a szemére szorította és arcát a tenyerébe rejtette. Percek multak el így és kezdett kimerülni. Véletlenül felpillantott és ijedten rezzent össze. Nem volt már egyedül. Alacsony, formátlan emberke állt az ajtóban. Furcsa, zömök termetű, rövidlábú, domború hasú, dülledt szemű, visszataszító jelenség volt. Békára emlékeztetett. Az asszony érdeklődését megfogta ez a különös figura. Most, miután alaposan kisírta magát, a kétségbeesése mintha enyhült volna. Jól esett, ha már csak pár pillanatra is megfeledkeznie saját magáról. Egy kicsit másra gondolni és nem arra, ami fájt. Figyelni kezdte az útitársát.