Az ember sorsa [antikvár]

EDDY DU PERONNAK Részlet: Első rész 1927. március 21. Éjjel fél egy Emelje fel a szúnyoghálót? Vagy inkább döfjön keresztül rajti? Csen gyomrát görcsbe rántotta a szorongás. Kemény embernek ismerte magát, de most csak kábán bírt erre gondolni: megigézte a mennyezetről az árnyéknál is kevésbé látható testre aláhulló muszlinháló, amely alól csak az alvás közben félig fölhúzott láb bújt elő, elevenen — egy ember végtagja. Fény csak a szomszédos épületből szivárgott ide: nagy, halvány fény-négyszög, amit szeletekre vágtak az ablakrácsok; az egyik rács éppen a láb fölött húzott sávot az ágyra, mintha csak hangsúlyozni akarná, hogy ez a láb létezik és él. Négy vagy öt autótülök hangzott fel, egyszerre. Fölfedezték? Harcolni, harcolni az ellenséggel: az védekezik, az ébren van! A zsivaj hulláma elült: úgy látszik, csak kocsik torlódtak össze (odalent, az emberek között, még kocsik torlódnak össze ). Csen ismét ott állt a muszlinháló nagy, puha foltja meg a fény-négyszög előtt: mindkettő mozdulatlan volt az éjszakában, ahol idő már nem is létezett. Azt hajtogatta magában, hogy ennek az embernek meg kell halnia. Ostobaság, hiszen amúgy is tudta, hogy megfogja ölni. Hogy elfogják vagy sem, hogy kivégzik vagy sem, az teljesen mindegy volt. Most nem volt egyéb, csak ez a láb, ez a férfi, akit le kell döfnie — mégpedig úgy, hogy ne is védekezhessék, mert ha védekezik, segítségért kiált. Csen meg-megrebbenő szempillával, undorodva döbbent rá, hogy nem harcos — mint ahogy hitte —, hanem áldozatot végző pap. És nemcsak azoknak az isteneknek áldoz,