Az én embereim [antikvár]

Részlet: A három menyecske A női nem ismerősei azt mondják, hogy a nők bármilyen rangú vagy rendű osztályhoz tartoznak, a lelkük mélyén önkénytelenül is ugyanazon erők, vágyak szunnyadoznak; szóval a nő nem tagadja meg magát, mindig ugyanaz marad, éppen ugy, mint például az alma is alma marad, akár a báróné kamrájában méltóságoskodik, akár a szegény asszony almárium ja tetején illatosítja a szobát. Hogy igy van, bebizonyítom: A béres leverte kötényéről a, fűzfavessző-maradványokat;, felkelt az alacsony székről, a kosarat az asztalra állította, szemét örömmel legeltette rajta, aztán felsóhajtott: - Hála Isten, kész a kosár! Felesége felé fordult és széles jókedvében körülhizelegte: - Mondd, feleségem, te is, hogy hála Isten! Az asszony éppen a lisztet szitálgatta a sarokban. A hizelgő szó igen jól esett neki, már a szája is nyilott, hogy férje kívánságának eleget tegyen, de - amint mosolygó szeme az urára vetődött, agyán titkos gondolat suhant át s pillanat alatt hatalmas változáson ment át. Mintha nem is ő lett volna az a csupalisztesarcu asszony, aki az előbb még: olyan kívánatosan mosolygott emberére a teknő mellől. Vállat vont s a szives szóra nagyon durcásan felelt: - Minek mondjam?